11. hétfő – Márta és a segély

Kedves Naplóm.

Nem intéztem el.

Reggel már a Katona József utcában ácsorogtam, mert heti egyszer fogadják azokat, akik még nincsenek regisztrálva a rendszerben. Fél kilencre ott voltam, de hatalmas volt a sor.

Furcsán éreztem magam ahogy ott ácsorogtam a segélyért.

Segély. Ezt a szót legszívesebben lehúznám a klotyón.

Életemben nem kértem senkitől pénzt, nem volt hitelem, de még baráti kölcsönért sem hívtam soha senkit. És most ott álltam,olyan harmincad magammal.

Nagyjából háromnegyed óra ácsorgás után végre bejutottam, de először még csak a sorszámos automatához. További egy órát ácsorogtam, az utolsó tíz percben úgy bámultam a sorszám kivetítőt, hogy bekönnyezett a szemem.

Aztán felvillant az én számom, és leülhettem egy ablak elé.  Mellettem még másik két játékos ült, folyamatosan beszéltek. Mindenféle kérdést intézett hozzám az ügyintéző, mit dolgoztam, mi a végzettségem, milyen nyelven beszélek. Nagy elánnal magyaráztam, milyen értékes munkaerő vagyok, de az ügyintéző belém fojtotta a szót, csak a kérdésre válaszoljak, mert ez nem fontos, csak az adminisztráció miatt kellenek az adatok.

Beadtam az egész paksamétát, amit még a munkahelyemen kaptam, olyan tíz perces fénymásolgatást követően pedig megkaptam végre az Álláskeresők kiskönyvét. Elmondta, hogy csak úgy fogják az összeget utalni, ha együttműködöm.

Összeugrott a gyomrom. Vajon itt mit takar az együttműködés? Nagy valószínűség szerint valami olyat, amit én nem akarok, de meg fogok tenni a havi huszonkétezer forintért.

Közben hallom a mellettem lévő nő felháborodott monológját, a köcsög főnöke azt ígérte, minimálra bejelenti, de szart az egészre, erről csak nem ő tehet?

Közben Márta az én ügyintézőm elmondta, az együttműködés azt jelenti, részt kell vennem egy csoportos és egy egyéni tanácsadáson, majd időnként meg kell jelennem, hogy lássák, aktív munkakereséssel töltöm az időm. Megkaptam az időpontot, és mielőtt utamra bocsájtott volna, elmondta, hogy figyeljek arra, hogy a kiskönyvben legyen benne minimum háromszor, hogy jelentkeztem valamilyen állásra. Mindegy mit írok be, ezen ne izguljak, csak legyen benne valami. Csak formaság – mondta, – mert különben nem folyósítják az összeget.

Mindent értettem. Ez nem a valódi segítségről szól, hanem egy olyan rendszerről, amivel a kutya sem foglalkozik. Egy kifizetőhely, egy bankautomata ha úgy tetszik, cserébe látványelemeket kérnek. Kiskönyvbe írogatás, csoportos és egyéni tanácsadás, mint a drogosoknak. Ilyen erővel lehetett volna Lecsúszottak kiskönyve vagy Esélytelenek kiskönyve is a felirat a bizonyítványomon.

Bólintok, persze együttműködöm, naná.

 Jöhet a következő.

Ahogy elhaladtam az információs fal előtt, megakad a szemem a sok féle sajtcetlin, amelyen állást kínálnak. Megláttam egyet, ami felkeltette a figyelmem. Marketingest keresett egy cég, hallottam is már róluk, jó nevük van a szakmában. Egészen meglepődtem, mert sem a Szárnyas Fejvadász állásközvetítő oldalán nem találkoztam ezzel, sem más állásportálon, pedig lassan kívülről fújtam a hirdetéseket. Csak egy telefonszám volt, gondoltam ott helyben meg is kérdezem, hová küldjem az önéletrajzom. Felhívtam őket, abban reménykedtem, ha oda behívnak interjúzni, biztosan összejön a munka, egyszerűen éreztem, hogy passzolnánk.

Kicsöngött, és egy női hang szólt bele.

– Yours ügynökség, tessék.

– Üdvözlöm, csak szeretnék érdeklődni hogy milyen e-mail címre küldhetem az önéletrajzom.

Csönd. Az én ízlésemnek kicsit talán túl hosszú is.

– Hol látta a hirdetést?

– Épp itt vagyok a tizenharmadik kerületi munkaügyi központban, ide van kitéve.

– Kérem hölgyem, akkor megtenné, hogy leveszi onnan? Másfél éve kerestünk embert, akit természetesen ez idő alatt meg is találtunk.

Némi gúnyt hallottam ki a nő hangjából, majd elkezdett fortyogni bennem a düh. Nem a nőre haragudtam. A munkaügyi központra, aki magasról tesz arra, hogy tényleg visszatereljenek a munka világába. A rendszerre, ami megengedi, hogy egy ügyintéző, aki elvileg nekem segít visszakerülni a gépezetbe, azt meri mondani, hogy nem érdekes mit tudok, mert csak az adminisztrációhoz kell. Letettem a telefont és úgy döntöttem, személyesen Mártával vetetem le a másfél éve elavult álláshirdetést. És bár nem szép dolog, hogy rajta csattan az ostor, de szeláví. Az ügyintézőm épp egy újabb kiskönyvet adott át a soron következő játékosnak.

– Kérem, ne haragudjon zavarhatom még? –hajoltam be az ablakon.

– Ön már volt itt és ide nem lehet csak úgy bekiabálni. Húzzon sorszámot, ha további segítségre van szüksége.

Ha visszagondolok, azt hiszem ez volt az a pont, amikor valami megszakadt bennem. Zúgni kezdett a fülem, az arcom lángba borult, és mint valami lassított felvételen, láttam magam ahogy hörögve beugrom a pult mögé és elkapom Márta nyakkendőjét. Üvöltöttem, majd két biztonsági őr elkapta a karom, és nem túl finoman kidobtak az utcára.

Így lett volna, ha meg merem tenni. De mivel soha nem mernék megtámadni senkit, szégyentől vöröslő, lüktető füllel hazajöttem. Szép nap ez a halálra.