14. csütörtök – A harci hév

Kedves Naplóm!

Ma valamiért kicsattanó jó kedvvel ébredtem, ahogy reggel besütött a nap az ablakon és megtelt a szoba finom friss levegővel, valahogy ismét visszatért a jókedvem. Végül is eleget lógattam már az orrom, legalább használjam ki, ha már szabad vagyok.

Úgy döntöttem, bemegyek és meglátom az ex kollégákat, hiányoztak és bármilyen nehezen ismerem be, de a cég is. Még az sem tudott lelombozni, ahogy mindenki túl kedvesen és túl mosolyogva köszönt a folyosón. Úgy csináltam, mint aki a világ legboldogabb és legszabadabb embere. 

És hogy a sors szórakozik-e vajon az emberrel nem tudom, de ha aznap két perccel később lépek ki az utcára, elkerültem volna egy igen kellemetlen beszélgetést.

Ahogy sétáltam a kocsimhoz, egy lesötétített ablakú benga járgány állt meg mellettem és egy ismerős arc hajolt ki rajta.

– Lili, nahát! Te vagy az?

Remek arcmemóriámnak köszönhetően hirtelen lövésem sem volt ki ez az ürge, de mivel biztosan tudtam, hogy én vagyok én, odamentem. És akkor leesett. A Pinkstars-os arc volt.

– Örülök, hogy összefutottunk, nem szállsz be mellém?

Még gyerekkoromban ígértette meg velem anyám, hogy erre a kérésre mindig nemet mondok, de hát kellett a meló, így beültem. A lelkesedésből biztosra vettem, hogy egy újabb fordulóra hív be a fickó, ami jó jel.

– Jó, hogy találkoztunk, tudod épp most akartunk neked írni. (Itt kis híján szívinfarktust kaptam)Úgy döntöttünk, hogy egyelőre más irányt választunk, másra fogunk koncentrálni, mert bár a te tapasztalatod és tudásod nagyon kellene nekünk, sajnos most még sincs lehetőségünk felvenni téged. De megtartanám a számod, és keresnélek ha nem gond, hátha majd valamikor tudunk együtt dolgozni.

És akkor elkapott a harci hév. Ez a muki ilyen szar dumával akar lepattintani. Egyértelmű volt, hogy nem akarnak annyit fizetni, mint amit megjelöltem a fizetési igénynél, pedig esküszöm olcsón adtam volna magam. Ráadásul egy halom ötletet tálaltam nekik ott az interjún, amit majd nélkülem valósítanak meg. Gondolkodás nélkül vágtam bele a hazugságba.

– Ugyan, semmi gond, mert időközben kaptam egy vezetői pozíciót, ami túl jó volt ahhoz, hogy visszautasítsam. Elég nagy cég, úgyhogy most még nem is akarnék róla beszélni, (könnyed nevetés) tudod a babona. El is felejtettem szólni, elnézést érte – mosolyogtam ártatlanul.

A fickó meglepődött, majd gyors megkönnyebbülés futott át az ábrázatán. Kissé zavartan köszöntünk el egymástól.

Most pedig azon agyalok, vajon miért éreztem, hogy feltétlenül vissza kell vágnom? És ennyire szarul?!

Azt hiszem, nem bírom elviselni az érzést, hogy nem kellek valahova. Talán kényszeres megfelelési vágyam van, azt szeretem, ha mindenki szeret és sokaknak én maga vagyok a főnyeremény. Nagyjából úgy mindenki számára.

Azt hiszem, ez az első nagy lépés a valódi önismeret felé.