Kedves Naplóm.
Őszinte és ellenszenves nyafogás következik.
Vánszorognak a napok és úgy érzem, teljesen eltespedtem. Agyilag is persze. Lassan egy hónapja nincs munkám és azon kívül, hogy megtudtam, bár jó lenne a tudásom, de fizetni nem szeretnek érte, és hogy cukrásznak még elmehetnék, nem lettem sokkal okosabb.
Nem tudom, mit tehetnék még, tágítottam az érdeklődési kört a keresőben és lejjebb vittem a fizetési igényem. Átírtam vagy kilencszer az önéletrajzom és megírtam öt-hat fölösleges motivációs levelet. Elmehetnék gondolom asszisztensi munkára havi nettó százért, de sem kis cégnél nem dolgoznék, sem kis pénzért.
És ha most lenne szemöldököd kedves naplóm, biztosan összeráncolnád. Tudom, hogy a kis cég is cég, de az a nagy büdös helyzet, hogy én túlságosan hozzászoktam a jóhoz. El voltam kényeztetve és még csak nem is tudtam róla. A lehetőségekhez, ahhoz, hogy amint kiejtettem a számon a cégem nevét, szélesre tárultak az ajtók. Ahhoz, hogy nálam kopogtatnak és nem én kuncsorgok. És ahhoz is, hogy amikor fölkelek tudom, hogy jövő hónapban is ott kellemes fizetés a bankszámlámon.
Azt hittem, én nem pottyanhatok a nagy büdös semmibe, amint kikerülök, cégek százai tolonganak majd az ajtóm (monitorom) előtt.
És ha már ez egy napló, egye fene kimondom. Fáj, hogy eltűntek a haverok. Rájöttem, hogy azzal hogy napi tíz órát töltöttem a munkahelyemen és a szabadidőm is a munkatársaimmal töltöttem, szépen ledózeroltam magam körül mindent és mindenkit.
Nem tudtam, hogy így működik. Hogy amint az ember kilép az ajtón, megszűnik létezni. Azokat a munkahelyi kapcsolatokat, amiket akkor fontosnak és szorosnak ítéltem meg, csak a szükség hozta és nem jelentenek semmit.
Azt hiszem ideje azon is elgondolkodnom, vajon mit csinálok rosszul. Az nem létezik, hogy a töménytelen önéletrajzból összesen két interjú jött össze.
És akkor összegezzük: Se meló, se pasi, se barátok.
De legalább ott van Shulcz! Csak el ne küldje az önéletrajzom a temetkezésieknek. Különben halál fia.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: