Kedves Naplóm,
Ma volt a nagy nap, részt vettem életem első csoportos tanácsadásán. Még lesz belőle kettő, egy élmény volt.
A Csoportos Tanácsadás táblácskával ellátott terem már színültig volt mire odaértem. Betuszkoltam magam leghátulra, és nekidőltem a falnak. Mellettem egy negyven körüli szakállas férfi állt, kedvesen biccentett, én pedig vissza, majd végigpásztáztam a társaságot. Elég vegyes volt az épp iskolapadból kieső huszonévestől kezdve egészen a nyugdíj előtt állókon át, szinte minden korosztályt megtaláltam. Volt aki idegesen tekintgetett jobbra-balra, mint aki ismerőstől retteg, volt aki flegma arccal nyomkodta a telefonját, voltak nevetős arcúak és kiábrándultak is.
– Először van itt? – kérdezte a szomszédom.
– Igen. Maga már volt?
– És leszek is még- bólintott fanyar mosollyal. – Negyvenhat éves vagyok, nem épp a munkáltatók álma.
– Ó. Sajnálom. Nehéz, ugye?
A férfi elgondolkodva simított végig a szakállán.
– Tudom mit vár most. Hogy szomorú tekintettel meséljem el, ahogy tanári állásomból kitettek, majd a korom miatt nem kellek senkinek, sem az óriási tapasztalat és tudás, amire szert tettem. Hogy otthon már semmibe vesznek és az asszony hordja a nadrágot, mert ő hozza a pénzt. És hogy nem csak hogy az önbecsülésem van a béka segge alatt, de még belém is rúgnak napi szinten a munkaadók, amikor munkát keresek.
Nyeltem egyet. Az én helyzetem klasszisokkal jobb és mennyit sajnáltattam magam. Szörnyű volt ezt hallani.
– Sajnálom…
– Jaj, ne nézzen már így. A helyzet az, hogy én csak Sanyi ebédjét hoztam. Ő lesz az előadójuk – nevetett.
– Na szép – nevettem el magam – mért csinálta?
– Mert olyan fancsali arcot vágott, mintha temetésre jött volna. És mert unatkoztam –vonta meg a vállát. – Tudja időnként meghallgatom a tanácsadást, csak hogy jobban értékeljem, hogy van munkám.
Az előadás egyébként kiábrándító volt, a fickó úgy beszélt hozzánk, mintha mind tudatlan egysejtűek lennénk, képes volt elmagyarázni, miért kell önéletrajzot írni. Kitért arra is, hogy milyen sokat számít, ha egy állásinterjúra normálisan öltözünk és hellyel-közzel ismerjük is a céget, ahova jelentkeztünk.
Mindenféle jogszabályra hivatkozott, csak úgy röpködtek a törvények, számok és rendeletek.
Egyébként sem volt túl meggyőző, fásult volt és láthatólag pont nem érdekelte az egész, valószínűleg alig várta, hogy véget érjen a saját előadása.
Miután befejezte, lehetett kérdezni. Az egyik negyven körüli nő megkérdezte, van-e lehetőség arra, hogy átképezze magát, az ő szakmája elavult, szívesen tanulna valami újat.
Persze, bólintott az ürge. Viszont fizetni nem tudják, mert sajnos a keret, amit erre költhetnek már rég elfogyott, legközelebb jövőre kapnak újabb büdzsét az államtól. De azért jó ötlet, hajrá.
A nő megkérdezte, jövőre nagyjából milyen típusú képzésekre lesz lehetőség, mire a fickó felvilágosította, hogy csupa olyanra, ami nem a diplomásoknak szól, hanem a képzetlen vagy alul képzetteknek.
A nő leült, elfogytak a kérdései. Valaki még? Senki.
Kezdek azon gondolkodni, vajon velem van-e a baj, vagy ezzel az egész hóbelebanccal körülöttem. Nem mintha azt vártam volna, náluk van a bölcsek köve, de ez lófütty volt, nem tanácsadás. Elképzelni sem tudom, mit tud majd még villantani a második, harmadik alkalommal a fickó.
Nagyon az elején vagyok még, úgyhogy úgy döntöttem, nem picsogok. Sőt. Első lépésként leborotválom a lábam. Ez is valami!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: