Tegnap összebalhéztunk Shulczal, majd a végére felváltva bőgtünk egymás vállán.
Átrobogott és az orrom alá nyomta a telefonját. Egy álláshirdetés volt, Bécsben keresnek szobaasszonyt, a fizetés pedig több, mint amit én kaptam itthon marketingesként.
Rá akart beszélni, hogy menjek ki egy pár évre, tegyek félre, addig is tanulom a nyelvet, sőt, ha esetleg megtetszik kint, akár maradhatok is.
Az első reakcióm a teljes elutasítás volt. Hiszen itt a családom, a barátok, minden ide köt.
Aztán arra gondoltam, mi a fenét agyalok, fiatal vagyok, itthon a 10-11 órányi munkáért sem keresek annyit, mint Bécsben egy szobalány, hát mi tart vissza??
Shulcz meg csak mondta…mondta…És az a legszomorúbb, hogy teljesen igaza van. Hisz itthon egyre kiszámíthatatlanabb, naponta változik minden, ráadásul a kereskedelem az én területem, ami kifejezetten necces mostanság.
Klasszisokkal jobban élhetnék -mondta, – csak az eleje durva. Persze nagy bátorság kell hozzá és némi tökösség, de mért ne menne?
Na igen. Mért ne menne? Na de itthon mért nem megy? Én itthon akarom, hogy menjen. Nem akarok máshol élni, honvágyam lenne, szeretem a magyar nyelvet, a büdös Pestet, a Tiszát, a Balatont, a magyar humort, a pacal pörit és a mindenféle pörit és imádom,hogy amikor megyek az utcán, találkozom az ismerősökkel, gyerekkori barátokkal.
Mondtam Shulcznak, hogy kizárt, felejtse el. Megsértődött, és újra jött a régi lemez, hogy nekem nem jó semmi. Mire én rávágtam, hogy az lenne a jó, ha a barátnőm nem akarna kitoloncolni Bécsbe, hogy porcicákat kergessek. Berágott, berágtam. Kiabált, én is, majd elszakadt a cérna és krokodilkönnyek és sűrű bocsánatkérést követően mindketten lenyugodtunk.
Maradok. Ez már tuti.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: