32. Hétfő – Függő voltam, mára vége!

Azt hiszem kezdek leállni a cuccról. Be kell valljam, függő voltam. Ex munkahely függő.

Először természetesnek veszi az ember, hogy éjjel-nappal csak a munkahely körül forognak a gondolatai. No para, hisz tizenhárom tizenöt, esetleg még több éve dolgozol ott, szinte ott nőttél fel, ott lettél igazi, komoly munkaerő. Úgy jársz be dolgozni, mintha hazajárnál. Tök természetes, hogy minden gondolatod a cég körül forog.

Aztán megtörténik, kilakoltatnak. Mindenkit, aki ott maradt ügyesebbnek, jobbnak gondolsz, hisz velük nem történt meg. Átpörgeted, mi mindent tehettél volna, ha előre látod, vagy kicsit okosabban kevered a lapokat. Ha képes lettél volna attól függően barátkozni, amerre épp fúj a szél. Ha időnként meghívod kávézni azokat, akiket kell. Mindegy, nem tetted, ez lett a veszted. 

Aztán csak nem vagy képes leakadni a témáról, figyeled a céges híreket, a megmaradt egy-két ex kollégával csakis azért tartod a kapcsolatot, hogy megtudd, mi hír van bent. Időnként rákeresel az épp aktuális állásajánlatra, amit az excég rakott fel. Bármit megtennél, hogy felvegyenek, de az önéletrajzod mégsem adod be. Az önérzet azért dolgozik. Nincs kuncsorgás, csak büszkén. Hívjanak vissza ők. (Lehetőleg minél gyorsabban és ha lehet, könyörgő hangvételben.)

Újra és újra a régi szép emlékek jutnak eszedbe, azt érzed, soha többé nem lesz olyan jó, mint akkor volt. Irigy és dühös vagy mindenkire, aki még ott van.

Aztán észreveszed, hogy egyre kevesebbszer jut eszedbe, mi lehet ott, lassan nem nézed mit posztolnak az exkollégák, és nem csócsálod ízekre a cégedről megjelent cikkeket.

És végre. Eljött a pillanat. Már nem akarsz ott dolgozni. A friss, csábító állásajánlat az excégnél már nem vonz. Sőt, tudod, hogy biztosan nem mennél már vissza. Elég volt, vége, ideje új életet kezdeni.

És hogy mi a titka? Egyszerűen csak az idő…

Kicsit olyan ez, mint valami szakítás, kell idő ahhoz, hogy az ember feldolgozza és képes legyen továbblépni. 

Hát ez is megtörtént végre, a vállamon a mázsa kikukázva, valahogy könnyebbnek is érzem magam. (Nyilván a kilóim számban rohadtul nem érződik.)

Most már tényleg képes vagyok váltani, nem félek már tőle. És ahogy Bruce Willis barátunk is mondta: Yippee-ki-yay, motherfucker!!