Hát, jelentem megvolt az első hét. És élek még, nem adtak el a szervkereskedőknek, sem egy arab sejknek.
Az első napom reggelén egy enyhe kis idegességet éreztem. Oké, ez így nem fedi a valóságot.
Le sem tudtam szállni a wc-ről, annyira ideges voltam. Aztán azon gondolkodtam, vajon mennyire veszi a főnök rossz néven, ha betegszabira megyek a hasmenés miatt. A gondolat pedig, hogy még az asztalomat sem rendeztem be, de már szabadságot kérek…tovább ücsörögtem.
Kilencre értem be, ahogy megbeszéltük, addigra már nagyjából bent voltak a munkatársak. Nem nagy csapat, olyan tizenketten vannak.
A gyors bemutatkozás után megkaptam az asztalom és összeültünk hogy megbeszéljük, mit fogok csinálni és kicsit bemutatkozzak. Aztán elkezdtek rám zúdítani mindent, estére zúgott a fejem. Remélem majd azért kitisztul a kép, most még kicsit sok volt az új infó.
Így elsőre egyébként helyesnek, szimpatikusnak tűntek, egyetlen boszorkány- jelöltem van, konkrétan aki amolyan asszisztensféleként segíti majd a munkám. Frankó, mert ha vele nem jövök majd ki, nem lesz egyszerű az élet. Semmi kedvem rágóba ülni, leragasztott egérrel bajlódni vagy azon gondolkodni, mivel viszonozzam ezeket a kedves gesztusokat.
Én mindenesetre kedves és visszafogott voltam, igyekeztem nem okoskodni, alázatosan és szerényen fogadni a nő tanácsait. Egyetlen fintor nem hagyta el az arcom.
Elmondta, hogy szerinte mit kéne csinálnom és kioktatott párszor, hogy ne próbáljak magas lóról csevegni vele, mert ő is dolgozott korábban nagy cégnél, pontosan tudja, hogy mennek ott a dolgok.
Ártatlan arccal kérdeztem vissza, hogy mégis hogy mennek?
Mire összeszorította a száját és közölte, hogy most megy ebédelni.
No de sebaj, biztosan összerázódunk majd, csak kicsit tovább fog tartani. Úgy ötven-hatvan évig.
Kissé ugyan még furán érzem magam, anno teljesen képben voltam mindennel, biztonsággal tudtam mindennek a menetét. Kihez lehet fordulni az apró-cseprő dolgokkal, kivel hogyan kell beszélni, hol vannak a jó kajáldák, stb…
Most viszont elesettnek éreztem magam, nem ismerem a többiek saját kis nyelvét, vicceit, nem tudom kihez forduljak, ha valami nyűgöm van, és mit mondjak vagy ne mondjak. Vajon tényleg összenéztek, amikor kérdeztem valamit, vagy csak a fantáziám játszik velem?
Úgy érzem magam, mint az első nap az oviban. De mindez nem olyan tragédia, a lényeg, hogy van munkám, a többi úgyis megoldódik.
Ráadásul van egy egészen…hmm…pasi is. A sales feladatokat látja el, egész nap a partnerekkel bratyizik. Így most még egészen jófejnek tűnik, van humora is. Viszont mivel a partnerekkel übercukinak kell lenni, egyelőre nem vonok le semmi konzekvenciát a személyiségéből. Könnyen lehet, hogy egy seggfej.
Velem még kicsit távolságtartó, na de hát nem várhatom, hogy az első héten szerelmet valljon. Gondolom majd jövő héten…;)
Szóval akkor összefoglalom az új munkahely túlélési szabályait:
– Ne szólj be. Akkor sem, ha kioktatnak, ha lenéznek, ha már az első nap elkönyveltek.
– Figyeld a szokásokat. Az első időkben nem mókás másfél órára ebédelni menni, ha a többiek egyébként az asztalnál ülve habzsolnak. (Tartogasd ezt a második hétre.)
– Ne mondj véleményt senkiről és semmiről. Úgyis csak rosszul jössz ki az egészből, simán meglehet, hogy pont a céges kedvencről mondtál véletlenül valami gázosat.
– Jegyzetelj. Mindent és mindig, mert pár óra múlva már a kollégák nevét sem fogod tudni, nemhogy az SAP parancsokat.
– Legyél kedves. Ezt nem kell magyarázni. Nem lehetsz ősgenya már az első nap, mert ahhoz szoktatni kell az embereket.
Hát röviden most ennyi. A főnököt mindenesetre szemmel tartom. És a boszorkát.
Kommentek