Kedves Naplóm.
Örömmel jelentem, felmondtam. Az elmúlt három hét maga volt a pokol. Nem, nem a pokol. A pokol ehhez képest fehér homokos égkék tengerrel övezett luxus tengerpart.
Az ominózus beszélgetés a főnökkel tulajdonképpen egy ártatlan kis munkaebéd volt, megspékelve egy ajánlattal.
No nem szexuális ajánlattal, inkább egy “magán jellegű munka” ajánlattal. A kérés az volt, hogy legyek én a beépített embere. A tégla.
Tudni akarja, ki mennyit dolgozik, mit mond, mit ebédel, reggel mikor érkezik és mikor megy el, miről beszél a partnerekkel és még sorolhatnám.
Elmondta azt is, hogy azért kér meg erre, mert én még új vagyok, és nem kötődöm a többiekhez, könnyebb lesz “objektív megfigyelőként” riportolnom neki.
A fizetésemet pedig kiegészíti ötvenezer forinttal havonta.
Annyira megdöbbentem ezen az egészen, hogy valószínűleg egy igazán szemérmetlen ajánlatot is jobban reagáltam volna le, ennyit sikerült kinyögnöm:
– Ööö…már nem vagyok éhes, köszönöm…
Ha egy filmben lettem volna, a kávém az arcán landolt volna, miközben üvöltözve küldöm el a francba, hogy micsoda egy undorító féreg. De így, film és háttérzene nélkül egyszerűen csak lezsibbadtam és tátott szájjal bámultam.
Vajon mi baja van annak az embernek, aki a beosztottjait, kollégáit megfigyelteti? Aki nem leül velük beszélgetni, hanem lenyomozza őket. Aki kihasználja az újonc munkaerőt,mert tudja, hogy mennyire kell a munka. (Valószínűleg ezért is kérdezte korábban, hogy mióta keresek munkát, hisz valaki, aki régóta keres, azt nagy valószínűség szerint sokkal könnyebb rávenni bármire)
A következő napokat sűrű gyomorgörccsel és szájtépkedéssel töltöttem. Hisz most kaptam épp munkát. Adjam föl? De hogy tudnék úgy dolgozni, a kollégák szemébe nézni, hogy közben átverem őket. És ha megszeretem őket? (Oké, a Mimózáért nem kár.)
Esténként Shulcznál rágódtam, napközben meg lehajtott fejjel ültem az asztalomnál, nehogy behívjon a főnök és döntenem kelljen.
Aztán egyik este Shulcz az asztalra csapott és azt mondta:
– Mondd el nekik!
– Mármint mit is? – értetlenkedtem.
– Hát ezt! Mondd el a kollégáidnak, hogy mit akar a főnök. Legyetek cinkosok. Játszatok össze!
Zseniális ötlet.
Lehetett volna….Ha hittek volna nekem. Ehelyett kiborultak és szentül hitték, hogy én találtam ki az egészet, szegény főnök, én pedig micsoda egy álszent fúria. Második döbbenet.
Pár napig még utáltuk egymást a többiekkel, aztán feladtam. Letöltöttem egy felmondásit és a főnök asztalára tettem. Roppant gyorsan végeztünk, senki semmit nem akart a másiktól. A kollégák nem sírtak, viszont valószínűleg koccintottak, mikor kiléptem.
Szóval most újra itt. A TLC ismét az enyém napi tíz órában, az álláskereső portálok is megvártak.
Shulcz a hibás. Holnap végzek vele.
Kommentek