41.kedd – Hogyan NE menj állásinterjúra?

Kedves Naplóm.

Leírni is szörnyű, ami ma történt velem, de legyünk rajta túl, lássuk a szupersztorit.

Ma volt az interjú nagy napja. Tizenegyre kellett Győrben lennem, ezért hajnali négykor keltem. Oké, persze nem gyalog készültem oda, de egyszerűen nem bírtam tovább aludni, annyira ideges voltam.

Kispirost már előző nap megtankoltam, felfújtam a kerekeit és szépen lemostam. Mégis csak egy Audi gyárba megyek, ne nézzen már úgy ki, mint valami ősrégi roncs. Végül is még csak egy 42 éves bogárhátúról beszélünk. 

Szóval miután kivetett az ágy, nézegettem még egy kicsit a honlapjukat, ötödször is meghallgattam a lelkes dolgozók és gyakornokok videóit, amiben arról mesélnek (rohadt spontán módon), hogy mennyire kúl ott dolgozni. 

Esküszöm teljesen felvillanyozódtam, szinte láttam magam is abban a helyre kis audis egyenruhában, ahogy szorgalmasan költöm a büdzsét. 

Fél 8-kor indultam, hogy biztosan korábban érjek oda, hétköznap, forgalom meg miegymás ugye. Az első húsz perc egészen jól telt, amikor valaki veszettül keresni kezdett telefonon. Általában nem szoktam vezetés közben felvenni, de hirtelen az ugrott be, hogy talán a gyárból valaki, ezért elkezdtem fél kézzel a táskámban kutatni a telefonom után. Addig-addig szerencsétlenkedtem, míg egy hirtelen fékezés miatt lecsúszott a táskám a földre. A telefon hirtelen elhallgatott, gyanús volt, hogy balesetet szenvedett az ütődéstől. Totál beparáztam, hogy tuti a leendő munkaadóm, és ha nem tudok vele beszélni, biztos még azelőtt kirúg, hogy felvett volna.

Épp bedugult az út, ezért gyorsan lehajoltam, hogy összekaparjam a táskám tartalmát és kiszedjem a telefonom a zsebkendő, kulcs, szőlőzsír, toll, füzet, sminktáska, kiskanál, ragasztó és törlőkendő közül. De nem vettem észre, hogy közben megindult újra a sor, a hirtelen dudálástól pedig annyira megijedtem, hogy lekaptam a lábam a kuplungról, amitől persze azon nyomban le is fulladtam. 

No para, indítás. Nem indul. Dudálás hátulról. Indítás. Semmi.

Vettem egy nagy levegőt és megsimogattam Kispirost, mondván, hátha csak egy kis szeretetre vágyik, mégiscsak egy Audi gyárba tartunk, valszeg van némi kisebbségi komplexusa. 

Meg se moccant, ráadásul az indítózás közben a mögöttem állók annyira bepöccentek, hogy elkezdtek hangosan anyázni. Már nem csak a harminc fok miatt izzadtam, kezdtem egészen szarul érezni magam.

Egyszer csak odajött egy férfi mellém, mire hálásan rámosolyogtam, meg mertem volna esküdni, hogy segíteni jött. Behajolt az ablakon és ezt mondta:

– Mi az isten van, told már el a roncsod innen a francba!

Megmondom őszintén, nem vagyok egy agresszív fajta és esküszöm nem is szóltam volna egy szót sem, ha engem szid. De Kispirost nem hagyom. Ahogy kimondta a roncs szót, kicsaptam az ajtót, és kiugrottam.

– Mit mondtál? – hördültem fel.

Naná, hogy elismételte. És persze két fejjel volt magasabb nálam és olyan harminc kilóval több. Úgy döntöttem, taktikát váltok. Sűrű szempillarebegtetés mellett kértem, hogy legyen olyan kedves segíteni, időre kell Győrbe érnem és piszok rossz indítás lenne, ha az első interjúról máris elkésnék. 

A fickónak a szeme sem rebbent, közölte, hogy talán nem kéne magam alatt vágni a fát és “ezer éves játékautókkal” szaladgálni az autópályán.

Megint szidta. Elküldtem a francba, visszaültem a kocsiba és decensen rágyújtottam, miközben elővettem a telefonom, hogy segítséget kérjek. A csóka feje lilásba borult és szerintem azon gondolkodott, kiszedjen-e a kocsiból. 

Shulczot akartam hívni, hogy jöjjön értem, ha beleszámolom az ő idejét is, még odaérhetek időben. Közben a többi autós elkezdett kerülgetni, ami nem volt egyszerű mutatvány, mert a reggeli forgalomnak nem jöttem túl jól.

Gyanús módon nem csöngött ki. Ránéztem a telefonomra, “nincs hálózat” üzenet. Levegő kifúj. Pasi addigra el, én pedig kiszálltam az autóból és leültem az árok szélére, hogy átgondoljam a lehetőségeimet.

Nem voltak. 

És hát mit csinál ilyenkor az ember? Összeszedi minden bátorságát és csáberejét, nekiáll stoppolni, segítséget kérni, bármit kérni….

Igen ám, de  – asszem ez lehetett az oka – épp nem voltam formában. Leizzadtam, elkenődött a sminkem, a hátamra tapadt az ingem és a csábító mosoly helyett remegett a szám.

Na szóval a kutyának sem kellettem. Mérgesen rágyújtottam és leültem újra az árok szélére. Már azt sem tudtam, azért aggódjak, hogy eljutok-e Győrbe, vagy hogy egyáltalán hazajutok-e valahogy. Ekkor már 9 óra volt. 

Negyed tízkor érkezett a megmentőm. Mármint az lett volna, ha megment. Egy középkorú fickó állt félre, megkérdezte, segíthet-e. Majdnem elsírtam magam az örömtől. Kispirost kitoltuk az út szélére, majd felajánlotta, hogy elvisz egy darabon. Mondtam neki, hogy nem hagynám itt a járgányt, egyrészt, mert neki lelke van, és bár ő most épp szarban hagyott, biztosan nem szándékosan. Azonkívül vissza is kéne jutnom.

Elkértem a telefonját, kedves volt és odaadta. Hívtam Shulczot, foglalt volt. Felhívtam még két barátomat, nem vették föl. Felhívtam egy autómentőt, ahol közölte egy géphang, hogy várjak. A fickó elkezdett toporogni, láthatóan sietett volna tovább és már azt is megbánta, hogy rám nézett.

Tizenöt percnyi próbálkozás után visszaadtam a telefont és útjára engedtem. Visszarogytam az út szélére és káromkodtam. Sokat és cifrát.

Visszaültem a kocsiba és indítóztam. 

Csodával határos módon beindult. El sem akartam hinni. De azt sem, hogy elkezd rángatni és erőtlenül kotyog gyök kettővel majd. 

10 óra: Feladtam, újra félreálltam. Sírtam, cigiztem, újra sírtam, aztán kiálltam stoppolni. 

10. 12: megállt egy nő, odaadta a telefonját. Shulczot újra hívtam, most már nem volt foglalt, viszont nem vette fel. Az autómentősök sem. 

10.30: A nőt is útjára engedtem, visszaültem, nem sírtam, nem káromkodtam, lóherét tépkedtem.

10. 35: Megállt egy kamionos. Azt mondta, soha nem látott még embert, aki stoppolás helyett lóherét tépked, és mivel nem hisz a lóhere szerencsét hozó erejében, inkább ő szeretne valahogy segíteni, mert elég furán mutatok itt. Megköszöntem és mondtam neki, hogy meg vagyok átkozva, gyorsan menjen tovább, nehogy átragadjon rá is. Felnevetett, majd közölte, hogy ő majd megment. Fogalmam sincs, kinek telefonálgatott, de fél óra múlva ott volt egy autómentő, felpattintották Kispirost, és visszaindultunk. 

Hát ez volt a sztori. És akkor most szummázzuk. Mínusz 1 interjú, mínusz 1 autó, mínusz 1 telefon. A lóhere pedig szart sem ér.

Holnap előveszem Kispirost és Shulczot. Ezért kapnak.