Kedves Naplóm,
Ezer éve nem írtam, az események kissé felpörögtek körülöttem. Igen, természetesen találtam munkát, hisz ki ne akarna egy ilyen tehetséges és rátermett kollégát?? Az életem azóta fenékig tejfel, csupa rózsaszín és hab. Olyan munkahelyet találtam, ami minden fiatal, életrevaló, tettrekész, optimista nő álma. Egy temetkezési vállalatnál dolgozom.
Igen, ők azok, akiket még Shulcz anno az arcomba tolt, akkoriban épp sofőrt kerestek, a Segítő kéz névre hallgató temetkezési vállalat.
A sztori pedig teljesen átlagos és bár a munkahelyem némileg megbotránkoztatta a családot, teljesen normális pozícióban vagyok, marketingesként dolgozom. És hogy mire kell egy temetkezési vállalkozónak marketinges? A kérdés jogos. No de kezdjük az elejéről…
Egyik nap, amikor épp a folyosót lestem a házban, (a házfelügyelő munkakörről a korábbi bejegyzésekben) megcsörrent a telefonom. Addigra teljesen hidegen hagytak a telefoncsörgések, amire anno durva szívdobogást kaptam volna, az addigra már csak egy apró sóhajt jelentett. Újabb telefon, újabb reménykedés.
A pasi neve ismerős volt, és persze amint kimondta, hogy Segítő kéz, máris beugrott korábbi rövidke kis beszélgetésünk. Akkor lepattintottam, a sofőri állásról lemondva. Shulcz nagy bánatára. Viszont most szükségük lenne egy marketingesre, és mivel ez az eredeti szakmám (már ha ezt szakmának nevezhetjük), eszükbe jutott, nem mennék el mégis egy interjúra. Már ha épp még szalma vagyok.
Mivel pedig szalmaságom megkérdőjelehetetlen volt, természetesen igent mondtam. Már csak azért is, mert elképzelni sem tudtam, mi az istenre használnak a temetkezésiek egy marketingest. A halál az élet természetes velejárója, nem kell rádumálni az embereket, akkor is földobják a pacskert, ha én nem reklámozom. Az meg, hogy kivel intézik…hááát…kell hozzá gusztus, hogy hirdessem.
No de a kíváncsiságtól hajtva úgy döntöttem, lesz ami lesz, elmegyek az interjúra. Ám nem volt ez olyan egyszerű, mint ahogy az ember elsőre gondolná.
Először is: mit vegyek fel? Feketét?? Mért kéne feketét, hisz nem én gyászolok. De mi van, ha színesben megyek? Esetleg rém tapintatlannak gondolnak és máris kiesem a pixisből. Vagy azt hiszik, nem vagyok képes alkalmazkodni. Ha viszont feketét veszek és ők színesben vannak, hülyének néznek, hogy miért vagyok gyászruhában. Persze megtudom magyarázni, mondhatom, hogy épp meghalt valakim (micsoda egybeesés!) vagy mondhatom, hogy a fekete a kedvenc színem. (talpnyaló.)
Úgy döntöttem, a legjobb, ha félig feketében megyek el.
Aztán ott van a következő kérdés, hogy mit mondok, miért akarok náluk dolgozni? Mondjam azt, hogy szeretem a hullákat? Vagy mondjam, hogy nyugalomra vágyom? Esetleg azt, hogy mindig is síró embereknek akartam koporsót eladni?
Szóval rengeteg kérdés kavargott a fejemben, ezért kissé ideges lettem. Az interjúig még volt két napom, és tudtam, ha nem akarok belezakkanni az idegességbe, fel kell készülnöm. Ha magabiztos akarok lenni, utána kell néznem, hogyan zajlik az élet egy temetkezési vállalkozónál. Jó öreg google elő, és irány az infó áradat….folytatás következik…
Hihetetlen jól leírod amik megtörténtek veled. Felvidított. Bár nem tudom mennyire illik más problémáján felvidulni… Mindenesetre köszönöm! 🙂